Rózsaszín tincses tinédzserek, csoportban flangáló Megasztár döntősök, néhány Mahasz Top 40 kompetens, valamint komplett családok. Nagyjából így nézett ki a Budapest Arénát félig megtöltő nagyérdemű azon a hűvös áprilisi estén, amikor is Pink hazánkba látogatott, jól.

A „jólértesültek” által kiszivárogtatott infók szerint drága Aliciánknak ( mert így hívják bizonyJ nem sok kedve volt a bulihoz, mivel interjút nem adott, tv-k kizárva( VIVA is!!!). Sebaj.

Ettől függetlenül abszolúte pozitívan álltunk a koncerthez, ami hajszálpontosan este 9 kor el is kezdődött. Ami Robbie Williamsnél az elején elmaradt, azt most megkaptuk, a művésznő egy masszív kalitkában száll alá népéhez, táncosnői közé, rikító rózsaszín - lehetne más? - ultrairokéz parókában.

A kísérőzenekar felállása is kísértetiesen hasonlít R.W. csapatára, de a hangzás és a zenélni tudás annyira már nem. Ennek ellenére profin begyakorolt showt kapunk, és negyed tízre már itt is az este első slágere a Lady Marmalade.

A hiányzó kolleginákat (gyk. Aquilera, Lil’ Kim, Mya) felextrázott sexbábúkkal helyettesítő táncosnők olyat alakítanak a gumicsajokkal, hogy simán kirakhatnánk a kivetítő ernyőre a 18–as korhatárkarikát.

Innentől számítva kapjuk a slágereket rendesen, a szemmel láthatóan fáradt Pink hangja tökéletes, szépen és élvezhetően énekel, és egyre több nyolcéves kéredzkedik föl apu nyakába. Többszöri ruha illetve parókaváltásaival összhangban vannak táncos lányai is, a plázakurva egyenruha ugyanúgy felbukkan a repertoárban, mint az USA zászlóból varrt lajbi (lépné ezt meg valaki itthon a magyar lobogóval…) A buli közepére alábbhagy a paróka-bemutató, és végre saját frizkójában tündököl a drága, és mintha magára is találna (ínyencek kedvéért barna hátranyalt a séró).

A csaj nagyon jó, de valami mégis zavar. Talán a klisék ( rajongó srác „spontán” felrángatása a színpadra, dobszóló párbaj – nekem ez kissé Anettkás attitűdnek tűnik), talán az, hogy a színpadi produkció nagy részét már láttuk valahol.

A buli csúcspontja az unplugged Janis Joplin blokk, amelyben olyat énekel, de olyat, hogy még a szülőmegőrzőben trécselő anyukákban is rég elásott sebeket tép fel.

A Guns klasszikus Welcome to the Jungle-t a vokalista hölggyel kezdik el, eközben Pinkünk kvázi cyber méhkirálynőnek öltözve szalad végig a kordonon, lepacsizva az első sorral, majd beszáll a dalba bizonyítva az itthoni popszokásjog ellenkezőjét, miszerint a vokalisták százszor jobbak annál, aki elől áll.

Záróakkordként kapunk egy olyan fejjel lefelé - hibátlan!!! - éneklést egy rózsaszín drapériára tekeredve másfél emelet magasból, amire áltis tesiórán csillagosötöst kapna még Oláh Ibolya is.

Azután stáblista, majd kalap/kabát. Másodpercre pontosan fél 11- kor.

A tömeg áll, reménykedik, hogy még hátha, legalább egy Trouble, ha már torzítós gitárt is hoztak, de nem. Kifelé menet felfedezem, hogy 2004-ben még van, aki poszterrel a hóna alatt tér haza egy koncertről, aztán azon gondolkodom, milyen érzés 8 éves kissrácok mellett sorban állni.