Can't take me home

A most 27. életévében járó Alecia Moore egy Philadelphiához közeli kisvárosban nőtt föl, és már az apja is zenész volt, ő pedig jó tanítványként már 14 évesen saját dalokat írt. Kezdetben a helyi hiphop-szcénában próbálkozott, majd saját számaival is a színpadra állt, melyek alapján felfedezték tehetségét és megkapta a lehetőséget, hogy egy R&B-csajtrióban énekeljen. A Choice nevű együttes azonban rövid idő után feloszlott, ám annyi haszna volt a kalandnak, hogy egy producer felfedezte dalszerzői tehetségét, így szóló előadói szerződést kapott az akkor már Pink néven futó kamaszlány, aki többféleképpen is magyarázza művészneve eredetét, sőt, néha P!nknek írja, mi viszont maradunk a hagyományos írásmódnál.

Első lemeze 2000-ben már meg is jelenhetett, számos kipróbált szerzőtárs és producer segítségével. Bár később Pink elpanaszolta, hogy akarata ellenére kényszerítették bele az R&B-skatulyába, és az image-ébe sem volt beleszólása. Persze az már nyilván kevésbé zavarta, hogy a Can't Take Me Home dupla platinalemez lett, és egy csapásra befuttatta az énekesnőt Amerikában. A lemez slágerei - a There You Go és a Most Girls - jól megcsinált, profi popdalok a tizenéves korosztálynak, és bár az album nem igazán tükrözi az ekkor még rózsaszínűre festett tüsifrizurás énekesnő igazi egyéniségét, mégis az évtized legnépszerűbb tinibálványai közé emelte.

Missundaztood

Pinkre tehát rászakadt a sztárság minden előnye és hátránya, ám dicséretére legyen mondva, nem hagyta magát dróton rángatni. Minden idegszálával arra törekedett, hogy bebizonyítsa, igenis több van benne, mint a futószalagon gyártott tinisztárokban, és ennek megfelelően második lemeze jelentős fejlődést mutat az előzőhöz képest.

A legjobb húzása talán az volt, hogy megnyerte magának Linda Perryt, a 4 Non Blondes volt frontasszonyát, aki többek közütt Christina Aguilerának és Gwen Stefaninak is írt később slágereket. Ő lett a M!ssundaztood producere, és nem mellesleg jó pár sikerdalnak is a társszerzője. Közülük a legnagyobbat a Get The Party Started szólt, de a nemzetközi áttörést végül a Just Like A Pill hozta meg. Az előző lemez R&B-be mártogatott popja már a múlté, helyette egy eklektikus, friss lemezt hallhatunk - elektro-pop, dance pop, hiphop és rock keveredik az albumon, amely egyre többet villant fel Pink dalszerzői képességeiből is, vendégként pedig hallható Steven Tyler (Aerosmith) és Richie Sambora (Bon Jovi) is. A M!ssundaztood csak Amerikában 5 millió példányban kelt el, Nagy-Britanniában pedig 2002 második legjobban fogyó lemeze lett.

Try This

Bár látszólag a M!ssundaztood révén kitört a popsztár-börtönből, Pink még továbbra is túl kommersznek érezhette magát, hiszen következő lemezén erőteljesen a rock irányába tolódott. A 2003-ban megjelent Try This albumon ugyanis Perry szerepe kicsit háttérbe szorult, és Pink nyolc számban a népszerű kaliforniai punkzenekar, a Rancid frontemberével, Tim Armstronggal dolgozott együtt, aminek köszönhetően az addiginál keményebb, rockosabb hangzású lett az anyag, de hallható volt rajta ska, új hullám, soul és még ki tudja, mi minden.

Ezzel azonban csak összezavarni sikerült a közönséget, és az album jóval kisebbet durrant a vártnál. Ez főleg Amerikára vonatkozott, Pink ugyanis Európában és Ausztráliában továbbra is sikeres maradt, és ennek köszönhetően csak itt koncertezett a Try This anyagával (a turnéja keretében Budapesten is fellépett), szülőhazájában nem. Noha Trouble című kislemezének köszönhetően egy Grammy-díjjal vigasztalódhatott az otthoni csalódást követően, ennél azért nagyobb sikerre számított. Pink ezután egy kis időre eltűnt a nyilvánosság elől, hogy újra sínre tegye karrierjét.

I'm not dead

Az eddigiekhez hasonlóan Pink újra váltott, és ismét más közreműködőket választott a lemezéhez Billy Mann és a svéd sikergyáros, a Britney-vel is dolgozó Max Martin személyében. A Try This rockos megszólalása a múlté, és az egész lemez szélesebb spektrumon mozog, a nélkülözhetetlen sláger (a szövegében szellemes Stupid Girls) mellett hallhatók blues- és folkhatások is a lemezen, amelyen található még egy éles hangú nyílt levél is George W. Bushhoz (Dear Mr. President), illetve egy akusztikus gitáros ballada, amelyet még az énekesnő apja írt Vietnamban katonaként.

Ezzel a lemezével Pink láthatóan tovább folytatja azt az utat, hogy a mainstreamtől távolodva differenciáltabb rajongóbázist építsen ki. Az eredmény egy változatos, egyenesen kiszámíthatatlan popalbum, amely nemre és nagykorúságra való tekintet nélkül is élvezhető. Ennek alapján Pink, aki nyugodtan tekinthető a vagányabb, modern, öntudatos női előadó mintaképének, vélhetően remekül el fogja szórakoztatni a közönséget Budapesten is.